1. fejezet: Storm

Itt is az első fejezet :) Remélem elég hosszúra sikeredett és tetszik majd nektek. Igazából ez is inkább egyfajta bevezetés. Szeretnék úgy 2 kommentet hogy lássam van értelme folytatni.  a blog kinézete még nem forott ki bennem teljesen de egyenlőre így lesz. Még nem tudom milyen gyakran lesznek részek amíg még szünet van igyekszem hozni gyakrabban utána pedig még nem tudom majd értesítelek benneteket!

Jó olvasást! 

Zene: http://www.youtube.com/watch?feature=player_detailpage&v=UauF6SYDvE8

Vihar

 Mary a nevemet kiálltja, már vagy hatszorosra. Tudom hogy mennem kéne de egyszerűen nem ment. Bárcsak örökre az ágyban maradhatnék. Nem mintha annyira szeretném ezt az ágyat vagy egyáltalán ezt az egérlyúkot amit szobának neveznek. Egyszerűen csak mikor alszom megszűnik minden gond körülöttem, nem gondolok semmire csak alszom. Bár ebbe is bele lehetne kötni. Főleg az utóbbi időben. Rémálmok gyötörnek újra és újra fulladva izzadtan ébredek és nem tudom kiverni azt a képet a fejemből. Csak 5 éves voltam mégis tisztán emlékszem. Haza fele jöttünk az oviból Anya mosolyogva hallgatta az anyósülésről az élmény beszámolómat miközben Apu vezetett. Szörnyű idő volt aznap, esett és villámlott. Emlékszem kicsit féltem. Apa hátra fordult hogy megnyugtasson, halványan emlékszem még a mosolyára majd a következő pillanatban Anya sikítása hallatszott és mikor kinyitottam a szemem mindent víz borított. Az autó megcsúszott és a vízbe zuhant. Fulladozva szedett ki apa a gyerek ülésből és meglökött a vízfelszíne felé. Felszínre értem addigra hatalmas vihar kerekedett és a víz nagy erővel sodorni kezdett a tüdőm tele volt vízzel és csak sírtam, és sírtam. Apa hamarosan felbukkant és nagy nehezen kiúszott velem a partra. Anyut nem láttam sehol és aggódva kisírt szemekkel álltam a parton miközben újabb villámcsapást hallottam. Soha életemben nem féltem még annyira mint aznap. Apa rám nézett próbált megnyugtatni majd közölte hogy visszamegy anyáért aki abban a másodpercben bukant elő a vízből. Megkért hogy maradjak a parton, majd a vízbe ugrott. Akkor láttam őt utoljára. A nagy sodrás elsodorta őket és egy sziklához csapódva meghaltak. Sosem fogom elfelejteni azt a pillanatot.

Megborzongva nyitom ki a szememet és elhessegetem a szörnyű emlék foszlányokat. Mary újra szólít. Erőtt veszek magamon és lemegyek a fogadott húgomhoz. Mindössze 10 éves de nagyon sokat képzel magáról, a nővérével egyetemben Scarlettel. A nevelő szüleim azért fogadtak örökbe mert nem születhetett gyerekük. Az első évben egészen rendesek voltak velem, amíg ki nem derült hogy asztmával küzdők és diszlexiás vagyok. Nos igen ők egy tökéletes gyerekre vágytak nem egy betegesre aki fulladozik és vízfóbiás is. Nem sokkal később születtek a „húgaim” ami számukra csoda volt és áldás nekem inkább átok. Azóta inkább cselédként alkalmaznak mint lányukként.

Miután bepakolom Mary és Scarlett táskáját én is rendbe szedem magam és elindulunk a suliba. Borzalmas napom volt. Mint mindig. Egyedül ülők egész nap a sarokban arra várva mikor kötnek belém a drága osztálytársaim. Mondják hogy a 16 éves lányok gonoszak, hogy mindig kiközösítenek valakit és őt piszkálják. Ez a valaki én voltam…  Persze belém kötöttek ma is. Az ebédemet megint a mosdóban ettem meg és megint síró görccsel hagytam el az épület falait. Csak egy átlagos nap, csak kicsit másképp. Hazaérve ledobom a táskám és lemegyek vacsit főzni a „családomnak.” Scarlett kb. félóra múlva odajön hozzám és mondja hogy olvassam fel valamelyik házi feladatát. Idegesen lerakom a kést a kezemből amivel éppen gombát vágtam. Remegtem de próbáltam koncentrálni a betűkre. Persze Scarlett tisztában volt azzal hogy rosszul olvasok de szemétségből azért is nekem hozta nem pedig az anyjának vagy az apjának aki egyébként két méterre ült a fotelban és olvasott. A betűk össze-vissza cikáztak a szemem előtt, képtelen voltam a kiolvasásukra.

-         Nem… Nem tudom, – motyogtam szégyenkezve – nem tudom elolvasni. Sajnálom – David a nevelőapám felhorkan.

-         Hallod ezt Sarah?! Még mindig képtelen elolvasni egy öt szavas mondatot.

-         Mégis minek jársz iskolába, Sammy? Felesleges téged utasítgatni úgy is ostoba maradsz – mordul rám Sarah, a nevelőanyám. Görcsölni kezd a hasam.

-         Biztos benne van a génjeiben, az anyja is ilyen ostoba liba volt… - nevetgél David.

-         NEM! – kiálltok fel. – Az anyám nem volt ostoba – ökölbe szorítom a kezem.

-         Hogy merészelsz így beszélni velem??? – áll fel az „apám”. – Ne felejtsd el aranyom, ha mi nem lennénk ben rohadnál egy nevelő intézetben.

-         Vagy már rég megfulladtál volna a beteges asztma rohamaidtól – vágja rá Sarah. A kér kislány kuncogni kezd.

-         Talán az lett volna a legjobb – mondja David és lekever nekem egy pofont. Könnyekkel küzdve rohanok fel az emeletre és zárom magamra az ajtót. Kinyitom az ablakot hogy némi levegőhöz jussak. Kapkodva, köhégcsélve keresem az inhalátoromat. Mikor megtalálom lerogyok a földre és ismét normálisan kezdem venni a levegőt. Arcomról könnyek csorognak végig a földig. Dörömbölnek az az ajtón.

-         Sammantha eressz be!!! – kiálltja David. Ezúttal nem. Elegem van nem fogom hagyni hogy bántson, ma nem. A táskámért nyúlok és kimászok az ablakon. Ahogy kidugom a  fejem észreveszem a vihar felhőket és az erős szelet. Nagyon nyelve ugrok le a kertünkbe és rohanok ki a kapun. Egészen a hídig. A vízhez ami tönkretette az életem, ahol minden elromlott.  Fülhallgatót dugva a fülembe elindítom Justin Bieber: Born to be somebody című számát. A zene mindig megnyugtat. Én miért nem lettem valaki az életben? Miért nem kellek senkinek? Senki nem venné észre ha eltűnnék. Senki nem hiányolna. Egyre nagyobb villámok csapnak le az égből és zuhogni kezd. Félek. Eszembe jut amikor a kocsiban ültünk mi hárman. Istenem már 11 éve volt! Arra gondolok bárcsak a vízbe fulladtam volna a szüleimmel együtt akkor most nem lenne ennyi problémám. Lenézek a vízbe a hídról, olyan nagy a sodrása mint 11 évvel ezelőtt. Remegő kézzel veszem elő a táskámból a magazint amit két hete találtam Mary asztalán. Sosem veszek el semmit tőlünk de ezen az újságon a példaképem szerepelt. Miért? Miért nem lehetek olyan gyönyörű mint Selena Gomez? Miért nem lehet olyan életem mint az övé? A kép alá csak ennyi volt írva:” Selena Gomez még mindig Justin Bieber után vágyik?” Szerelem. Milyen lehet az? Mikor viszont szeretnek? Bárcsak tudnám. Bárcsak nekem is ilyen egyszerű problémáim lehetnének. Bárcsak úgy élhetnék mint ő!

-         Áh baromság – mordulok fel és a semmibe hajítom az újságot. Szállni kezd a levegőben.  A lapok kitépődnek és körkörösen kezdenek cikázni a víz felett. Kihajolok és a vízre szegezem a tekintetem. Hatalmas szél hurrikán formál a kitépődött a lapokból és a víz is tölcsér szerűen megnyílik.

-         Mi a…? – nézzek kétségbeesetten. Egy fénycsóva tör felfelé a vízbe égetett lyukból. Sikítok mert egyre közelebb ér hozzám. Hatalmas fényesség vakítja el a szemem majd korom sötétség veszi át a helyét…