16. fejezet: Live Your Style!

Sziasztok :) Máris itt van a következő rész. Szerintem nem lett túl jó de remélem nektek azért tetszik. Igyekszem majd a következő résszel. Köszönöm szépen a kommenteket és a feliratkozót. A következő is csak 6 komment után jön és örülnék pár feliratkozzónak is :) Ehhez a részhez kivételesen egy Glee Mash-Up-ot párosítanák mert ezt hallgattam miközben írtam a részt és egyébként is nagy kedvencem. Jó olvasást,Xx
Zene: https://www.youtube.com/watch?v=kqjqqjBRxBo

Éld át a stílusod!

Hol vagyok? Ki vagyok? Ezek  az első gondolataim amint kinyitom a szemem. Abban a pillanatban amikor összeérintttük a kezünket mintha megrázott volna az áram oylan érzés futott végig a testemen éa mindketten a földre zuhantunk.

Felemelem a fejem és szembenézek önmagammal. Némi pánik fog el mert olyan mintha tükörbe néznék. Aztán észreveszem hogy a lány teste nem azonosan mozog velem. Beletúr szőke hajába és a tekintetemet keresi. Végig nézek magamon. Hosszú, kecses ujjak, hosszú barna haj. Igen ez én vagyok. Vagyis inkább ő. Elmosolyodom. Attól féltem ismét a saját testemben találom magam de úgy látszik felesleges volt. Felállok és ő is.

- Mennem kell – lépek egyet hátra.

- Változott bármi is? – kérdezi pont mielőtt elhagynám a szobát.

- Nem hiszem. Én nem érzek semmit. – mondom. Elgondolkodik majd az arcához kap.

- Ez az! Én sem. Én nem… - habogja, - Nem emlékszem.

- Mire?

- Az életemre. Tudom hogy ki voltam és tudom milyen volt de nem. Nem tudok egy emléket sem felidézni. A te múltadra emlékszem de a sajátomra nem. – ahogy magyarázza, próbálom felidézni magam előtt a szüleimet. Összeszorított fogakkal próbálok visszaemlékezni a balesetre amikor mindent elvesztettem. Semmi.

- Én sem. – rázom meg a fejem. Talán ez volt az utolsó pont hogy valóban helyet cseréljünk. Nem tudom hogy örülnöm kéne-e neki vagy sem. Jelenleg nem érzek semmit csak ürességet. Mintha kitépték volna az egyik felemet. – Ez elég… fura – rázom a fejem.

- Igen az. – motyogja. Hallom ahogy valakik trappolnak fel a lépcsőn. Justin ront be a szobába utána David és Sarah.

- Sel, a mobilod a kocsiban volt – nézz rám enyhe idegességgel a telefonomat a kezében fogva. Végig nézz rajtunk majd megragadja a kezem – Elmegyünk innen, most!  - jelenti ki. Meg sem szólalok csak hagyom hogy végig vezessen a házon egészen a kocsiig. Beszállunk és azonnal elhajtunk onnan. Nem szólalok meg az úton. talán Justin elvárná hogy megmagyarázzam mi volt ez az egész de túl kimerült vagyok ehhez. Egyszerűen csak hálás vagyok amiért most ő itt van velem.

Másnap a reptéren búcsúzkodunk. New Yorkba kell mennem bár mindennél szívesebben vagyok Justinnal, most szívesen elszabadulnék innen. Reggel elköszöntem a családomtól és Brandon megigérte hogy beszélni fogunk, Priscilla pedig hamarosan meglátogat.

- Vigyázz magadra – öleli át a derekamat Justin.

- Te is. Hamarosan találkozunk, ugye?

- Nem tudom – sóhajt. Megrémiszt.

- Hogy érted azt hogy nem tudod?

- Nem tudom mikor érek rá. De amint lehet találkozunk. Úgy is van mit megbeszélnünk – nézz rám nyomatékosan. Akkor nem úsztam meg a tegnapit. Szuper. Idegesen a hajamba túrok.

- Én… - nézek mélyen a szemébe. Azt hiszem már sokkal hamarabb el kellett volna ezt mondanom csak nem volt rá merszem hogy beismerjem akár saját magamnak is. – Szeretlek. – mondom nagyot nyelve. Justin szeme egy pillanatra elkerekedik aztán elmosolyodik és megcsókol.

- Én is Mamacita – nevet. Mégegyszer szorosan magamhoz ölelem aztán felszállok a gépre.

Beletelik pár órába mire végre New Yorkba érek. New Yorkba az álmok városába. Ha tehetném egész nap várost néznék. Az Empire State Building-gal kezdve, a szabadság szobron át Broadway-ig. Úgy érzem magam mint egy lány aki kalandra indul a nagyvárosban. Rengeteg ember kering az utcákon hatalmas kivetitők. Nagy tempóval zajlik az élet. Pár percig csak állok és bámulok. David a testőröm aki elkisért szól hogy indulnom kellene mert elkések. Már el is felejtettem hova rohanok.

- Csak egy perc! – szólok neki és átfutok a zebrán. Hallom ahogyan kétségbeesetten a nevemet kiálltja, mint aki elengedte a pórázt és próbálja vissza hívni a megszökött kutyát. Ahogy megállok végig nézek az utcán.

- Kisasszony mennünk kell! – liheg utánam.

- David, ez itt. Ez a Time Square! A Time Square New Yorkban!!! – hangoztattom. Eddig csak az újságokban és a tévében hallottam róla. Nekem ez nagy dolog, David azonban értetlenül és fáradtan nézz rám. – Jól van na. Mehetünk – forgatom a szemem. Ennyit arról hogy kalandot kereső lány vagyok. – Elnézést el is felejtettem. Hova megyünk? – nevetek zavartan ahigy beszállok egy taxiba.

- Az Adidas NEO kampány fotózásra. – válaszolja David teljesen higgadtan.

- Oh – sóhajtok. Még sosem voltam fotózáson. Jézusom teljesen lefogom magam járatni.

Ahogy a helyszínre érünk ellepnek az emberek, pont mint a koncertem előtt. Mindenki akar valamit. Gyorsan átöltözöm hagyom hogy megcsinálják a sminkem, a hajam aztán próbálok figyelni a fotósra.

- Rendben, Selena. Csinálunk pár képet és leforgatjuk a kampány videót is, oké? – magyarázza a rendező. Bológatok. Eléggé egyedül érzem magam annak ellenére hogy mindenki nagyon kedves velem. Sőt ismerem is őket, elméletileg. 

Beállok ahogyan az utasításokat adják és igyekszem a legjobb formámat hozni már ha van ilyenem. Mikor a videót forgattunk – ami sokkal nehezebb volt számomra. Úgy nevetni a kamerába mintha az teljesen természetes lenne nehezebb mint az gondoltam – pár rajongó megállított.

- Szia, Selena! Csinálhatok veled egy képet? – kérdezte egy lány. Mosolyogva mondtam hogy persze. – Istenem annyira imádlak – mondta zavarodottan.

- De aranyos vagy. Köszönöm – öleltem meg. Miután elköszöntem tölük. Stefanie, az egyik szervező odajött hozzám.

- Tudod volt az a verseny akinek a győzetese eljöhetett ide találkozni veled. – magyarázta.

- Igen persze – bólogadtam. Valójában fogalmam sem volt róla miről beszél.

- Itt van Anna. Ő nyerte meg, Németországból jött és bent vár téged.

- Oh oké – bólogadtam. Amikor kinyitottam a terem ajtaját tényleg ott ült egy nagyon aranyos lány. – Szia, Anna! Örülök hogy megismerhetlek. – öleltem meg. Beszélgettünk és mesélt nekem magáról, elmondta hogy hatalmas rajongóm. Képeket csináltunk..

Tényleg édes volt.

- Hoztam neked valamit – vett elő egy kis karkötőt a táskájából. Akkor vettem csak észre hogy az ő csukloján is hasonló van. – Nekem is van és akkor lenne egy egyen karkötőnk vagy valami ilyesmi – zavarban volt.

- Ez nagyon szép! Köszönöm.- miután elköszöntünk egymástól. Elmentem megnézni  képeket. Meglepően jól sikerültek. Külön kikérték a véleményemet. Nem is tudom jó érzés volt önállónak lenni. Azt hiszem felnőttesnek éreztem magam. Megköszöntem mindenkitől és épp indulni készültem amikor Jackson megállított. Jackson körünelül 23 éves lehetett, azt hiszem a fotós egyik tanítványa volt mert inkább csak megfigyelt mindent. Nagyon kedves volt és helyes is.

- Selena, ne haragudj. Már féléve dolgozom gyakornokként az Adidas NEO-nál. Tudom hogy nagy kérés de esetleg nem készíthetnék óla pár fotót? Nem akarok tolakodni vagy ilyenek, de te tényleg nagyon szép vagy. Lesz egy záró vizsgám és nagyon jó lenne ha te is benne lennél az éves munkámban. 

- Oh én nem is tudom. Igazából holnap repülök vissza Los Angelesbe és nem vagyok benne biztos de ezt megkéne beszélnem a menedzseremmel is. – igyekeztem nagyon diszkrét maradni.

- Csak néhány kép. Ismerek egy szép helyet innen 5 percre. Semmi komoly.

- Hát végülis van egy kis időm – mosolyodok el. Azt hiszem nem gondoltam teljesen át ezt a dolgot. De nem gondoltam hogy Jackson ártani akarna nekem vagy bármi ilyesmi.  Felmentünk az egyik épület tető teraszára. A kilátás csodálatos volt. Ráláttunk egész New Yorkra. – Éz tényleg meseszép – mondtam. – Szóval mit csináljak?

- Csak állj ott – mondja és elővette a fényképezőgépét. Folyamatosan mondta mit csináljak és így a nap végére már egészen megszoktam.

 – Letudnál ülni oda? – mutatott egy nagyobb kőre. Leültem és hagytam hogy úgy is lefótózzon. A kicsit oldalra lógott az egyik tincsem. Jackson odajön hozzám és közel hajol az arcomhoz. Lassan a fülem mögé türi azt a tincset és végig simitja a nyakamat. A szememre majd a számra téved a tekintete. Megakar csókolni! Tudatosól bennem hogy mit is csinálok. elmentek egy tök idegennel.

- Most már mennem kell – állok fel.- Már biztosan keresnek.

- Várj még csak pár képet!

- Nem mennem kell. Tényleg! – erősködőm.

- Nem nézed meg amiket csináltam?

- Biztosan jók lettek. De tényleg rohanom kell – lépek az ajtóhoz ami a lépcsőházba vezet. Megpróbálom kinyitni de nem nyílik. Újra próbálkozom. Zárva van. Jackson jött ki másodszor. Pánik tör rám. – Jackson! – kiálltok rá de csak a fényképezőgépét lesi – Jackson! Te bezártad az ajtót?  - remeg a hangom. Végre felemeli a tekintetét.

15. fejezet: Give me back my life!

Kedves olvasóim:) Azt hiszem ez egy 'mérdföldkő' az eddigi részek között. Nagyon sokat dolgoztam vele és azt hiszem meg vagyok elégedve azzal amit sikerült belőle kihoznom. Kérlek kommenteljetek és jellezzetek vissza mert nagyon-nagyon érdekel a véleményetek erről a részről! Köszönöm a feliratkozzókat! Már el van kezdve a követvező rész úgy hogy amint meg van a 2 feliratkozó és a 6 komment már hozzom is. Remélem tetszeni fog nektek! Jó olvasást, ez extra hosszú rész lett! Xx

Zene: https://www.youtube.com/watch?v=erCM1A0lOsE

Add vissza az életemet! 

Egy kar nyúl felém és felsegít. Ahogy felállok egy hatalmasat sóhajtok és leteszem a mikrofonomat. Megérkeznek a táncosok és a zenészek. Mindenki megtapsol én pedig zavartan nézek körbe.

- Remek voltál! – simitja meg a vállamat Greg.

- Csak máskor ne játsz divát ha egyszer királynő vagy! – nevet Charity. Én is elnevettem magam és mindenkit egyenként megölellek.

- Nagyon köszönöm nektek. Fantasztikus munkát végeztetek.Tényleg hálás vagyok mindenkinek!

- Jó volt hogy megint összeállt a csapat – karolja át a vállamat Josh. Ahogy végig nézek a sok fáradt és kimerült mégis ragyogó arcon úgy érzem ide tartozom. Mi összetartozunk. Gyors lépteket hallunk a távolból. Mindenki értetlenül bámul, ki siethet ennyire?

- Nagyon siet hozzád Sel! – nevet Kim. Mire megkérdezném ki, megpillantom Justint aki abban a pillanatban hogy elém ér felkap és megpörget. A többiek fütyülésben és röhögésben törnek ki és én is nevetni kezdek.

- Tetszett? – nézek a szemébe.

- Csodálatos voltál. Minden fantasztikus volt!  - ölel magához – Büszke vagyok rád – súgja a fülembe.  – Szerintem nem csak én gondolom így – mosolyog és megragadja a karomat. Végig vezet a folyosón egészen a nezőtér előtti részhez. Egy percre ki is ment a fejemből hogy eljöttek. De most mégis a családommal találom szembe magam. Nem tudom hogy reagáljak. Keresztbe teszem a kezem és szagatottan fújjom ki a levegőt. Priscilla lép elöszőr oda jönn hozzám és megölel. Az én egyetlen unokanővérem akire mindig számithatok. Utána a kis unokatesóim is megölelgetnek és rám mosolyognak.

- Selena, nagyon sajnálom.. Sajnálom hogy úgy érzed nem vagyok rád büszke pedig az vagyok nagyon is! Csak nehéz elfogadnom hogy már felnőttél és nincs szükséged a jó tanácsaimra vagy a gondoskodásomra. Ma este gyönyörű voltál és és hálás vagyok hogy láthattam. – mondja a nagypapám. Könnybe lábad a szemem és igyekszem nem elsírni magam. Annyira sokat jelent hogy értékeli amit teszek. Hogy fontos vagyok még neki.

- Mindig is szükségem lesz rád – motyogom és a karjaiba omlok. Hagyom hogy egy könnycsepp végig fojjon az arcomon. – Köszönöm hogy eljötettek. Sokat jelent, tényleg – mosolygok rájuk. Egyedül Brandon nem mosolyog vissza. Mind végig Justin pásztázza.

- Nem kedvellek és nem foglak még az ő kedvéért sem – nézz Justinra aki állja a tekintetét. – Ha mégegyszer megbántod a húgomat soha többé nem engedlek a közelébe, megértetted? Szeretem őt és nem veheted el tőlem – folytatja. Ekkor döbbenek rá mi is az igazi oka hogy ilyen velem Brandon. Azt hiszem elhanyagoltuk egymást. És ez részben az én hibám. Úgy érzi lecseréltem őt. Azt hiszi már nincs szükségem rá. Pedig ez egyáltaán nem így van. Mi egy család vagyunk. Ők a családom és nem számit mi történik szeretni fogom őket és szükségem lesz rájuk.

- Én is szeretlek Bran – mosolygok rá. Felém forditja a fejét és szorosan magához ölel.

- Sajnálom. Nagyon hiányoztál.- suttogja. Bóllintok jelezve hogy én is hiányoltam őt.

- Nem akarom megzavarni a családi idilt, de Selena valakik nagyon várnak rád – mosolyog rám Melanie az egyik szervező.

- Kik? – kérdezem. Válasszul kimegyünk az épület elé. Ahogy kiérek hatalmas sikitozás tör ki. Több száz arc és vaku csillan meg a szememben. Nem értettem hova tűnt hirtelen az egész közönség most viszont már látom. Mindannyian rám vártak. A rajongóim vártak engem az épület előtt.

- Melyik oldalról kezdjük? – ad a kezembe George a testőr-öm egy filctollat. Már értem mit kéne tennem mégis remeg a kezem. Elmosolyodok és a tömeg bal oldalához lépek. Rengeteg kéz nyúl felém. Az egyik papírra elkezdem írni a nevemet. Az ’S’-nél megtorpanok. Egy másodpercre ’Sammy-t’ akarok írni de megrázom a nevem és folytatom a ’Selena’ név leírását. Képeket készítek velük és egyfolytában csak mosolygok. Fogalmam sem volt róla milyen érzés ennyi szeretetett kapni egyszerre. Ha tehetném mindegyiköjüknek külön-külön megköszönném és midnenkit megölelgetnék.

Egész éjjel nem tudok aludni. Késő van mire a hotelbe érünk, ahogy elzuhanyozom Justin mellé fekszem aki valami műsort nézz. Próbálok elaludni de sehogy sem megy. Az adrenalin túlságosan átjárta a testemet. Túl sok dolog történt ma. Azt hiszem most kezdem felfogni mekkora áldás is ez az élet.

Reggel Justin ébrezget. Megsimtja az arcomat és suttog a fülembe. Csukkott szemmel elmosolyodom. Megfogom a kezét és átölelem maga vele. Felkuncog.

- Kelj fel, hercegnő! Ma fontos dolgunk van.  – mondja egy puszi kiséretében.

- Micsoda? – nyújtozkodom.

- Boldoggá tesszünk egy aranyos lányt.

- Kit? – nézek rá értetlenül.

- Tegnap beszéltem meg de már nem tudtam neked szólni de remélem nem baj. Egy kedves férfi aki az arénában dolgozik ahol a tegnapi koncert volt. Megkért hogy látogassunk el hozzájuk. A nevelt lányuk hatalmas rajongónk. Kiskorában elvesztette a szüleit egy balesetben és nagyon boldog lenne ha találkozhatna velünk. Igent mondtam.

- Oh szegény- egy pillanatra a szüleimre gondolok. Én is elveszítettem őket. Gyorsan elhesegetem a gondolatot – Persze szívesen megyek. – mosolyodom el. Ha ezzel segítek ennek a lánynak miért ne?

- Szuper. – csókol meg.

Gyorsan felöltözöm és próbálok felébredni nem sok sikerrel. Isszonyú  fáradt vagyok. Be vágodunk egy taxiba aki egészen a házukig visz minket. Útközben elszunditok Justin vállán és csak akkor ébredek fel mikor megérkezünk. Ahogy kiszállok a kocsiból. Forogni kezd körülöttem a világ. Remegni kezdek. Hogy nem jöttem erre rá eddig!  Texasi ház, elvesztett szülőkkel élő lány. Azonnal futni kezdhetnék ha tehetném. El kell tűnnom innen.

- Jól vagy? – kérdezi Justin.

- El kell mennünk innen! – nézek végig a nagyon ismerős házon. – Kérlek Justin nem akarok itt lenni! – bepánikolok és kinyitom a taxi ajtaját azonnal beugranék ha Justin nem fogna vissza,

- Hé mi a baj?

- Nagyon rossz előérzetem van… - motyogom.

- Nyugi már – nevet. Egyáltalán nem vesz komolyan. Késő. Két ember közeleg felénk az ajtóból. Két ember akiket nagyon jól ismerek és akikkel azt hittem már sosem találkozom. a nevelőszüleim. Sarah és David. Könnybe lábad a szemem ahogy meglátom őket. Hazaértem. Gyöngének érzem magam ahogy a régi házra és a két emberre pillantok akik pokollá tettél az életemet. A fülemben cseng az üvöltözésük a szidásuk a parancsolgatásuk. Most azonban mindketten ragyognak és kedvesen mosolyognak felénk. Most nem az árva lányt látják bennem.

- Miss Gomez, Mr. Bieber! Nagyon köszönjük hogy eljöttek. Hatalmas megtiszteltetés! – fog  velünk kezet David.

- A kislányunk annyira boldog lesz. Köszönöm – mosolyog rám Sarah a nevelőanyám. Visszamosolygok. Megszoritom Justin kezét ami visszahúz a valóságba. Emlékeztet arra hogy most ki vagyok. Meglep ahogy rólam vagyis… Sammantháról beszélnek. Két kislány fut ki az ajtón egészen hozzám. Kitárt karokkal várom őket és hagyom hogy átöleljenek. Scarlett és Mary a húgocskáim. Minden rossz ellenére ők igenis hiányoztak nekem.

- Jézusom Selena! Annyira szeretlek! – nézz rám Mary. Nevetek és ismét megölellem őket. Bevezetnek minket a házba ahol azonnal a dé ja vú érzés fog el. Túlságosan is ismerem ezt a házat.

- Sammy még nem ért haza az iskolából de mindjárt itthon lesz. Megmutatom a szobáját. – vezet fel minket az emeleten Sarah. – Szegény nagyon sok mindenen ment keresztül de nagyon aranyos lány és nagyon erős – mosolyog. Nem akarok hinni a fülemnek. Kizárt hogy azelőtt így beszéltek rólam. Hazudik?  Őszintének tűnik… Ahogy belépek a szobába. Milliónyi emlék kap el. Justint a lányok elhurcolják hogy nézze meg az ő szobájukat és Sarah is elmegy. Egyedül állok a szobámban. Végig simitom az asztalomat az éjjeli szekrényemet a falamat. Szinte hallom a halk sírást éjszakánként, a zenehallgatásokat. Ugyanaz a szoba még sem rézem otthonosnak. Kicsit át van rendezve. Ekkor eszmélek fel. Ha én avgyok Selena testébe ki van az én testemben. Esetleg ő? Akivel testetcseréltem? Megpillantok egy csomagnyi papírt az asztalon. Belenézek. Újságg cikkek papparazzi fótok. Mind rólam. Ezek mostaniak. Nyomozz utánam. Némi pánik fog el. Ki kell jutnom ebből a házból.  Ahogy felnézek menekülő utat keresve megpillantom az ajtóban. Önmagamat. A hajam hosszabb a stílusom is sokkal izlésesebb egy szakadt farmernél és polónál. Ki vagyok sminkelve. Azt hiszem… Azt hiszem szépnek látom magam. Vagyis őt. Tényleg szépnek találom őt. 

Farkas szemet nézzünk egymással. Azt hiszem ő is felméri a testét amiben most én élek. Elborult tekintettel nézz rám.

- Hát eljöttél. Nem hittem hogy ilyen ostoba leszel! – mordul rám.

- Szia. Nem- enm tudom miről beszélsz. – rázzom a fejem. Hátrálni kezdek.

- Ugyan ne játszd a hülyét Sammantha! – kiállt rám. A francba!

- A nevem Selena Gomez – húzzom ki magam. Nem tudom miért de a tagadás tűnik a legjobb módnak.

- Nem igaz. Én vagyok Selena! És kérem vissza az életemet!!! – kiálltja majd nekem esik. Mintha magammal viaskodnék. Mintha a személyiségem harcolna. Tépi a hajam, a ruhám. Mindketten az ágyra esünk. Próbálok menekülni a szoritásából de csak még jobban szoritja a karomat. Felsikitok. Igyekszem ellökni magamtól mire a nyakamra kulcsolja a kezét. Hirtelen amikor már úgy érzem megfulladok egy kar ragad meg és ránt el mellőle. A megmentőm ordibálni kezd amíg én levegőért kapkodok.

- Mi a franc volt ez? Normális vagy??!! – Justin szitkozódik és kérdőre vonja a szülöket akik értetlenül bámulnak a lányukra. Sarah átöleli őt.

- Annyira sajnáljuk! Kicsim mi ütött beléd? – kérdezi az arcát pásztázva. Kicsim??? Engem rég felpofozott volna.

- Justin – nézz rá könnyes szemmel. – Szeretlek. istenem! – sírni kezd. Összeszorul a torkom. – Ő az enyém volt. És te elvetted tőlem. Mindent elvettél tőlem! Add vissza! Add vissza az életemet!!!

- Miről beszélsz??? – rázza a fejét Justin. Még mindig mozdulatlanul állok. - Rátámadtál a barátnőmre! Jól vagy? – kérdezi tőlem megsimitva a karomat. Remegve bóllintok. Nem tudom felfogni mi történt. – Értem én hogy szomorú sorsa van de… Folytogatta őt! – mutatt rám miközben Davidéknek magyarázz. – a lányukat orvoshoz kéne vinni! Tűnjűnk el innen – ragadja meg a karom. Szó nélkül rohanunk ki a kocsihoz. David folyamatosan elnézést kér de Justin mintha meg sem hallaná. Dühöng. – Annyira sajnálom. Igazad volt nem szabadott volna idejönnünk. – túr a hajába.

- Jól  vagyok. – szállok be a kocsiba. Ahogy becsukjuk az ajtót úgy érzem így nem mehetek el.

- Bent hagytam a mobilomat – szállok ki. Hazudok. de úgy érzem látnom kell őt. Ennyivel tartozom neki. – Mindjárt jövök.

- Mi? Nem. Biztos hogy nem! Veszek neked egy újat. Oda nem mehetsz be! – üvöltözik Justin.

- Justin nyugodj le. Jól vagyok, oké? Egy perc és jövök. Várj meg itt. –meg sem várom a válaszát vissza megyek a házba. Természetesen a telefonom a kocsiban van de én még is a szoba fel veszem az írányt. David és Sarah a konyhában veszekednek ezért nem tűnik fel nekik hogy felmegyek a lépcsőn.

A sarokban kuporog. Sír. Ahogy belépek a szobába rám emeli a tekintetét.

- Sajnálom hogy neked estem – törli le a könnyeit és vele együtt a fekete szemfestékét is. – Csak…

- Tudom. Nézd. – sóhajtok.- Sajnálom hogy elvettem az életedet nem direkt volt. Tudom szemétségnek hangzik de nem. Nem akaom vissza adni. Most végre boldog vagyok.

- Nem csak hangzik. Az is. Szemétség. Nem igazságos én nem. Nem gondoltam komolyan.  Akkor aviharnál. Én nem gondoltam komoylan hogy utálom az életemet – én viszont nagyon is komoylan gondoltam aznap éjjel.

- Utáltad? Az életed tökéletes! – magyarázom.

- Csak azt hiszed. Van érnyoldala is ha híresség vagy.

- Kérdezhetek valamit? – bóllint. – Sarah és David milyenek veled?

- Nagyon aranyosak. Szeretnek engem és én is őket. És a húgaim is cukik – mosolyodik el. – Miért vágsz ilyen fejet?

- Velem nem voltak azok. Utáltak engem – rázzom meg a fejem.

- Tudom. Az életünk is megváltozott nem csak a testünk. Figyeltelek. Justin és én mielőtt elmentem. Vagyis mielőtt helyett cseréltünk, együtt voltunk de. Már nem szeretett annyira és én se őt. Csak martuk egymást. Halott volt a szerelmünk.

- Engem szeret. És én is őt. – ahogy kimondtam még saját magamat is megleptem. Sosem mondtam neki mennyire fontos nekem és úgy érzem hiba volt.

- Talán ez a jó oldala ennek az egésznek. Tudod nagyon sokat agyalok az emlékeimen. Szeretek így élni van egy srác, Dan. Iszonyat aranyos és kedvelem őt. Vannak barátaim a suliban – Meglep amiket mond. Nekem sosem volt senkim. – De esténként a koncertekre gondolok és vissza akarom kapni!

- Sajnálom de nem. Nem segíthetek. Nem is tudom hogy lehetne de nem is akarom. Túl sokat szenvedtem már. – potyognak a könnyeim. – Gyönyörű vagy. Én nem voltam.

- De az voltál. Sokkal több voltál mint aminek hitted magadat. – jól esik amit mond és talán egy kicsit még hiszek is neki. – Kérlek. Hagyj próbáljak ki valamit. – áll fel és felém forditja a tenyerét. – rakd ide a kezed.

- Nem – hátrálni kezdek. Úgy érzem elveszithetem amim most van ha összeérintjük a kezünket.

- Ne csináld ezt! Jogom van hozzá! Kérlek Sammy – nagyon régóta nem hívott így senki. Önzőségnek érezném ha nem tenném amkit mond. remegve érek hozzá a tenyeréhez. Félek. Borzasztóan félek hogy most mindent elveszíthetek. A családomat a szerelmemet. Félek hogy egy szöke egyszerű lányként ébredek majd fel…

14. fejezet: Be Gomez

Sziasztok :) Meghoztam a legújabb részt. Öszintén szólva nem vagyok vele megelégedve de ezt tudtam kihozni az elképzeléseim szerint. Nagyon remélem hogy azért tetszeni fog nektek! Igyekezni fogok a következő résszel igérem. :) 6 komi és 2 feliratkozó után hozom a kvetkező részt. Jó olvasást Xx
Zene: https://www.youtube.com/watch?v=stYg1VBu04M

Légy Gomez

Képtelen vagyok erre. Folyamatosan magamat ostorozom az öltözöm egyik sarkában gubbasztva. Mégis mit hittem? Hogy csak úgy kicserélhetem az életemet egy popsztáréval? Hogy mindegy rendben lesz, senkinek nem tűnik majd fel? Ostobaság. Ostoba vagyok. És egy csődtömeg. Hagyom hogy a bűntudat és az önsajnálat felemésszen. Folyamatosan kopognak az ajtón.

- Miss Gomez rosszul érzi magát? – próbálkozik Josh.

- Selena jól vagy? Mindenki rád vár, gyere már ki! – hallom Sammy hangját.

- Nem megy… - szipogok.

- Remek. Valakienk valami ötlet? Nem fújhatjuk le több tízezer ember vár oda kint. Ki kell hoznunk innen – idegeskedik Clara a rendezvény szervező.

- Van egy ötletem – vágja rá Sammy. Hallom ahogy gyorsan sezdi lépteit az ajtó túlsó oldalán. Neki dölők a falnak és gyorsan pislogók a szememben összegyűlt könnyek miatt.

Justin szemszöge:

Rengeteg ember, hatalmas színpad. és egy fantasztikus lány. Izgatottan várom Selena fellépését. Könnyen magával túd ragadni ha előadni látom és biztos vagyok benne hogy ma este is így lesz. De miért nem kezdik el. Mikor utoljára láttam már mindenki a helyén volt. Selena kezében is ott volt a mikrofon. ennek már bő 10 perce és még mindig nem kezdődött el a koncert.

- Justin! – szalad hozzám Sammy. Elég kétségbeesett és csapzottan fest. – Segítened kell! Selena kiborult bezárkozott az öltözöbe. Azt mondja képtelen kimenni. Úgy döntött hisztis divát játszik de nagyon jó lenne ha hamar abba hagyná. Ki kell hoznod onnan!

- Oké – bóllintok. Együtt futunk az öltözőhőz. Ovatosan bekopogok. Nem tudom elképzelni mi történhetet. Selena sosem késik el sehonna, a koncertjei is mindig pontosan kezdődnek. Maximalista és sosem hisztizik ha munkáról van szó. – Szívem, mi történt? Selena kérlek engedj be, Justin vagyok. Beszéljünk, oké? – halk szipogást hallok. Basszus tényleg kiborult. Valaki az ajtó másik végén feláll majd pár másodperc múlva hallom kattani a zárt. Nem nyitja ki az ajtót ezért benyitok és leülök mellé. – Mi a baj? – simitottam le egy könny cseppet az arcáról.

- Nekem ez nem megy. Nem tudok… Nem..  – rázza a fejét majd a tenyerébe fekteti.

- Micsoda? Ugyan már! dehogy nem megy. Hónapokig ezt csináltad. Most kihagytál pár hónapot és? Attól még úgyan olyan remek koncertet tudsz adni. Mi változott volna?

Selena szemszöge:

- Mi változott volna? – kédezi Justin. Bárcsak elmondhatnám hogy minden. Minden megváltozott azóta. – Össze kell szedned magad. tudom hogy képes vagy rá!

- Nem Justin nem vagyok rá képes! Te ezt nem értheted! – üvöltök rá és saját magamon is meglepődök.Justinnak nagyra nyilnak a szemei és már nem simogatja az arcom. Bocsánatot kérnék de nem tudok megszólalni.

- Már hogy ne tudnám! Az egyik Believe koncertem előtt nem találtam meg a szerencse zoknim. Anyunak fél óráig kellett nyúznia mire képes voltam színpadra állni anélkül. – neveti el magát. Ezen én is felkacagok.

- Szerencse zokni? – nevetek. – Hogy tudott rá venni hogy mégis színpadra lépj?

- Emlékeztetett arra hogy miért is szeretem ehzt ennyire. – elmosolyodik. Fejemmel jelzem hogy kiváncsi vagyok miért. – A rajongóimért. Azért sok szempárért akik felnéznek rám akik órák óta várnak hogy lássanak. Rád is várnak Selena. Tudom hogy nem akarsz nekik csalodást okozni. Ők hisznek benned. Egytől egyig hisznek benned. És ma este talán valóra válthatod az álmukat, de az biztos hogy nem az öltöződ egy sarkából – fejezi be. Igazat adok neki. Egy másodperc alatt képek pörögnek végig a szemem előtt. Rajongók tömkelege, egy egy koncert részlet, egy találkozás néhányukkal az utcán, láttom több ember mosolyát.Feleszmélek. Értük kell meg tennem. Nem okozhatók nekik és magamnak csalodást. – Tudom hogy nehéz most neked. Hogy nincs itt a családod de én itt vagyok a barátaid itt vannak és a rajongóid is. Mi is a családod vagyunk – Justin óvatosan megsimitja a hajam, én pedig szorosan átölelem.

- Köszönöm – suttogom. Együtt állunk fel és megyünk ki az öltözöből. Mindenki megkönnyebbül ahogy meglátnak. – Ne haragudjatok a kirohanásomért. Már jól vagyok. Kezdjük el – sóhajtok. Josh rám mosolyog és ismét a helyemre kisér. Még mindig remegek de most érzem hogy az adrenalin elönti a testem és ahogy a szívem a torkomban dobog.

A Bang Bang Bang dallama elkezdődik én pedig fellépkedek a létrán és füst refelktorok kiséretében megpillantom az arénát. Rengeteg ember…

- Hello Texas! – hatalmas sikitozás és dübbörgés tör ki ahogy a színpadra lépek – Olyan jó itthon lenni! – teszem hozzá. Abban a pillanatban mintha megszűnnék létezni és csak a testem irányitana. Belekezdek a dalba és meglepő módon semmilyen nehézséget nem okoz. Követem a koreógráfiát és ügyelek a ritmusra. Nem gondolkozom. Egyszerűen csak teszem amit tennem kell. Hihetetlenül élvezem az egészet. A dalok egymást váltják én pedig igyekszem minnél jobban kapcsolatot teremteni a nézőkkel.

 Mikor lerohanok átöltözni remegek az idegeségtől és kb. fél perc alatt fel is veszem a következő ruhát. Sok ember sürőg körülöttem mire végre ismét a színpadra állhatok. Egy gyönyörű fekete ruhában ülök le és belekezdek a Love Will Remember-be. Az egyik kedvenc dalaim közé sorolható most mégis fájdalommal tölt el énekelni. Mintha rengeteg fájdalmas emlék homályosítaná el a szemem. Nem most nem utazhatok az emlékeimben! Kényszeritem magam hogy egy pillanatra se merüljek el. Oldalra pillantok. Justin mosolyog rám. Vissza mosolygok. Nem számít mi történt velünk a múltban ez most a jelen, és ő most ott áll a színpad mellett és engem néz. Ahogy befejezem a dalt nagy sikitozás tör ki.

- Köszönöm szépen. A következő dal. A hímnuszom – folytatnám de semmit sem hallok csak sikitozást. A tömegbe mosolygok. Az örült sikitozás kiabálássá válik és a közönség együtt kiállt felém.

- SZERETÜNK SELENA! – kántálják újra és újra. Meghatódom. Melegség járja át az egész szívemet.

- Nagyon szépen köszönöm. Annyira édesek vagytok! – nevetem el magam és ismét Justint keresem a szememmel. Felém nevet.

Mikor a Who Says-t éneklem úgy érzem ahhoz a lányhoz szólok aki a szobájában gubbaszt minden délután aki a diszleksziájával küzdve próbálja felolvasni a húgai házi feladatát. Önmagamnak énekelek vagyis inkább a régi önmagamnak. Mikor a közönség felé tartom a mikrofont és ők éneklik a refrént végig nézek a sorokon. És. És megakad a szemem Justin mellett. A Nagypapám, az unokatesóim és az egész családom áll ott. Egy másodpercre lefagyok. Könnybe lábad a szemem ahogy látom hogy Brandon is énekli a dalomat. Eljöttek. eljöttek a koncertemre. Hatalmas megkönnyebülés és öröm fut át rajtam. Ha eddig nem lettem volna tele energiával most teljesen feltöltödtem. Tökéletesen fogom befejezni a koncertet. Eddig csak Justinnak akartam bizonyitani de most már mindannyijuknak.

 Az utolsó dal a Slow Down. Ahogy a konfektik belepik a nézőteret Én pedig végig futok a színpadon és belecsapok a rajongóim kezeibe. Mintha a pillanat örökké tartana mintha ez sosem érne véget.

- Nagyon szépen köszönöm hogy eljöttetek! Jó éjszakát – integetek és a megtervezett menetdrend szerint leugrom a színpadról. A backstage-ben egy matracra esem és egy pillanatig csak fekszem ott és próbálom felfogni mi is történt. Most elöszőr érzem magam teljes egészében az egyetlen Selena Marie Gomeznek.