15. fejezet: Give me back my life!

Kedves olvasóim:) Azt hiszem ez egy 'mérdföldkő' az eddigi részek között. Nagyon sokat dolgoztam vele és azt hiszem meg vagyok elégedve azzal amit sikerült belőle kihoznom. Kérlek kommenteljetek és jellezzetek vissza mert nagyon-nagyon érdekel a véleményetek erről a részről! Köszönöm a feliratkozzókat! Már el van kezdve a követvező rész úgy hogy amint meg van a 2 feliratkozó és a 6 komment már hozzom is. Remélem tetszeni fog nektek! Jó olvasást, ez extra hosszú rész lett! Xx

Zene: https://www.youtube.com/watch?v=erCM1A0lOsE

Add vissza az életemet! 

Egy kar nyúl felém és felsegít. Ahogy felállok egy hatalmasat sóhajtok és leteszem a mikrofonomat. Megérkeznek a táncosok és a zenészek. Mindenki megtapsol én pedig zavartan nézek körbe.

- Remek voltál! – simitja meg a vállamat Greg.

- Csak máskor ne játsz divát ha egyszer királynő vagy! – nevet Charity. Én is elnevettem magam és mindenkit egyenként megölellek.

- Nagyon köszönöm nektek. Fantasztikus munkát végeztetek.Tényleg hálás vagyok mindenkinek!

- Jó volt hogy megint összeállt a csapat – karolja át a vállamat Josh. Ahogy végig nézek a sok fáradt és kimerült mégis ragyogó arcon úgy érzem ide tartozom. Mi összetartozunk. Gyors lépteket hallunk a távolból. Mindenki értetlenül bámul, ki siethet ennyire?

- Nagyon siet hozzád Sel! – nevet Kim. Mire megkérdezném ki, megpillantom Justint aki abban a pillanatban hogy elém ér felkap és megpörget. A többiek fütyülésben és röhögésben törnek ki és én is nevetni kezdek.

- Tetszett? – nézek a szemébe.

- Csodálatos voltál. Minden fantasztikus volt!  - ölel magához – Büszke vagyok rád – súgja a fülembe.  – Szerintem nem csak én gondolom így – mosolyog és megragadja a karomat. Végig vezet a folyosón egészen a nezőtér előtti részhez. Egy percre ki is ment a fejemből hogy eljöttek. De most mégis a családommal találom szembe magam. Nem tudom hogy reagáljak. Keresztbe teszem a kezem és szagatottan fújjom ki a levegőt. Priscilla lép elöszőr oda jönn hozzám és megölel. Az én egyetlen unokanővérem akire mindig számithatok. Utána a kis unokatesóim is megölelgetnek és rám mosolyognak.

- Selena, nagyon sajnálom.. Sajnálom hogy úgy érzed nem vagyok rád büszke pedig az vagyok nagyon is! Csak nehéz elfogadnom hogy már felnőttél és nincs szükséged a jó tanácsaimra vagy a gondoskodásomra. Ma este gyönyörű voltál és és hálás vagyok hogy láthattam. – mondja a nagypapám. Könnybe lábad a szemem és igyekszem nem elsírni magam. Annyira sokat jelent hogy értékeli amit teszek. Hogy fontos vagyok még neki.

- Mindig is szükségem lesz rád – motyogom és a karjaiba omlok. Hagyom hogy egy könnycsepp végig fojjon az arcomon. – Köszönöm hogy eljötettek. Sokat jelent, tényleg – mosolygok rájuk. Egyedül Brandon nem mosolyog vissza. Mind végig Justin pásztázza.

- Nem kedvellek és nem foglak még az ő kedvéért sem – nézz Justinra aki állja a tekintetét. – Ha mégegyszer megbántod a húgomat soha többé nem engedlek a közelébe, megértetted? Szeretem őt és nem veheted el tőlem – folytatja. Ekkor döbbenek rá mi is az igazi oka hogy ilyen velem Brandon. Azt hiszem elhanyagoltuk egymást. És ez részben az én hibám. Úgy érzi lecseréltem őt. Azt hiszi már nincs szükségem rá. Pedig ez egyáltaán nem így van. Mi egy család vagyunk. Ők a családom és nem számit mi történik szeretni fogom őket és szükségem lesz rájuk.

- Én is szeretlek Bran – mosolygok rá. Felém forditja a fejét és szorosan magához ölel.

- Sajnálom. Nagyon hiányoztál.- suttogja. Bóllintok jelezve hogy én is hiányoltam őt.

- Nem akarom megzavarni a családi idilt, de Selena valakik nagyon várnak rád – mosolyog rám Melanie az egyik szervező.

- Kik? – kérdezem. Válasszul kimegyünk az épület elé. Ahogy kiérek hatalmas sikitozás tör ki. Több száz arc és vaku csillan meg a szememben. Nem értettem hova tűnt hirtelen az egész közönség most viszont már látom. Mindannyian rám vártak. A rajongóim vártak engem az épület előtt.

- Melyik oldalról kezdjük? – ad a kezembe George a testőr-öm egy filctollat. Már értem mit kéne tennem mégis remeg a kezem. Elmosolyodok és a tömeg bal oldalához lépek. Rengeteg kéz nyúl felém. Az egyik papírra elkezdem írni a nevemet. Az ’S’-nél megtorpanok. Egy másodpercre ’Sammy-t’ akarok írni de megrázom a nevem és folytatom a ’Selena’ név leírását. Képeket készítek velük és egyfolytában csak mosolygok. Fogalmam sem volt róla milyen érzés ennyi szeretetett kapni egyszerre. Ha tehetném mindegyiköjüknek külön-külön megköszönném és midnenkit megölelgetnék.

Egész éjjel nem tudok aludni. Késő van mire a hotelbe érünk, ahogy elzuhanyozom Justin mellé fekszem aki valami műsort nézz. Próbálok elaludni de sehogy sem megy. Az adrenalin túlságosan átjárta a testemet. Túl sok dolog történt ma. Azt hiszem most kezdem felfogni mekkora áldás is ez az élet.

Reggel Justin ébrezget. Megsimtja az arcomat és suttog a fülembe. Csukkott szemmel elmosolyodom. Megfogom a kezét és átölelem maga vele. Felkuncog.

- Kelj fel, hercegnő! Ma fontos dolgunk van.  – mondja egy puszi kiséretében.

- Micsoda? – nyújtozkodom.

- Boldoggá tesszünk egy aranyos lányt.

- Kit? – nézek rá értetlenül.

- Tegnap beszéltem meg de már nem tudtam neked szólni de remélem nem baj. Egy kedves férfi aki az arénában dolgozik ahol a tegnapi koncert volt. Megkért hogy látogassunk el hozzájuk. A nevelt lányuk hatalmas rajongónk. Kiskorában elvesztette a szüleit egy balesetben és nagyon boldog lenne ha találkozhatna velünk. Igent mondtam.

- Oh szegény- egy pillanatra a szüleimre gondolok. Én is elveszítettem őket. Gyorsan elhesegetem a gondolatot – Persze szívesen megyek. – mosolyodom el. Ha ezzel segítek ennek a lánynak miért ne?

- Szuper. – csókol meg.

Gyorsan felöltözöm és próbálok felébredni nem sok sikerrel. Isszonyú  fáradt vagyok. Be vágodunk egy taxiba aki egészen a házukig visz minket. Útközben elszunditok Justin vállán és csak akkor ébredek fel mikor megérkezünk. Ahogy kiszállok a kocsiból. Forogni kezd körülöttem a világ. Remegni kezdek. Hogy nem jöttem erre rá eddig!  Texasi ház, elvesztett szülőkkel élő lány. Azonnal futni kezdhetnék ha tehetném. El kell tűnnom innen.

- Jól vagy? – kérdezi Justin.

- El kell mennünk innen! – nézek végig a nagyon ismerős házon. – Kérlek Justin nem akarok itt lenni! – bepánikolok és kinyitom a taxi ajtaját azonnal beugranék ha Justin nem fogna vissza,

- Hé mi a baj?

- Nagyon rossz előérzetem van… - motyogom.

- Nyugi már – nevet. Egyáltalán nem vesz komolyan. Késő. Két ember közeleg felénk az ajtóból. Két ember akiket nagyon jól ismerek és akikkel azt hittem már sosem találkozom. a nevelőszüleim. Sarah és David. Könnybe lábad a szemem ahogy meglátom őket. Hazaértem. Gyöngének érzem magam ahogy a régi házra és a két emberre pillantok akik pokollá tettél az életemet. A fülemben cseng az üvöltözésük a szidásuk a parancsolgatásuk. Most azonban mindketten ragyognak és kedvesen mosolyognak felénk. Most nem az árva lányt látják bennem.

- Miss Gomez, Mr. Bieber! Nagyon köszönjük hogy eljöttek. Hatalmas megtiszteltetés! – fog  velünk kezet David.

- A kislányunk annyira boldog lesz. Köszönöm – mosolyog rám Sarah a nevelőanyám. Visszamosolygok. Megszoritom Justin kezét ami visszahúz a valóságba. Emlékeztet arra hogy most ki vagyok. Meglep ahogy rólam vagyis… Sammantháról beszélnek. Két kislány fut ki az ajtón egészen hozzám. Kitárt karokkal várom őket és hagyom hogy átöleljenek. Scarlett és Mary a húgocskáim. Minden rossz ellenére ők igenis hiányoztak nekem.

- Jézusom Selena! Annyira szeretlek! – nézz rám Mary. Nevetek és ismét megölellem őket. Bevezetnek minket a házba ahol azonnal a dé ja vú érzés fog el. Túlságosan is ismerem ezt a házat.

- Sammy még nem ért haza az iskolából de mindjárt itthon lesz. Megmutatom a szobáját. – vezet fel minket az emeleten Sarah. – Szegény nagyon sok mindenen ment keresztül de nagyon aranyos lány és nagyon erős – mosolyog. Nem akarok hinni a fülemnek. Kizárt hogy azelőtt így beszéltek rólam. Hazudik?  Őszintének tűnik… Ahogy belépek a szobába. Milliónyi emlék kap el. Justint a lányok elhurcolják hogy nézze meg az ő szobájukat és Sarah is elmegy. Egyedül állok a szobámban. Végig simitom az asztalomat az éjjeli szekrényemet a falamat. Szinte hallom a halk sírást éjszakánként, a zenehallgatásokat. Ugyanaz a szoba még sem rézem otthonosnak. Kicsit át van rendezve. Ekkor eszmélek fel. Ha én avgyok Selena testébe ki van az én testemben. Esetleg ő? Akivel testetcseréltem? Megpillantok egy csomagnyi papírt az asztalon. Belenézek. Újságg cikkek papparazzi fótok. Mind rólam. Ezek mostaniak. Nyomozz utánam. Némi pánik fog el. Ki kell jutnom ebből a házból.  Ahogy felnézek menekülő utat keresve megpillantom az ajtóban. Önmagamat. A hajam hosszabb a stílusom is sokkal izlésesebb egy szakadt farmernél és polónál. Ki vagyok sminkelve. Azt hiszem… Azt hiszem szépnek látom magam. Vagyis őt. Tényleg szépnek találom őt. 

Farkas szemet nézzünk egymással. Azt hiszem ő is felméri a testét amiben most én élek. Elborult tekintettel nézz rám.

- Hát eljöttél. Nem hittem hogy ilyen ostoba leszel! – mordul rám.

- Szia. Nem- enm tudom miről beszélsz. – rázzom a fejem. Hátrálni kezdek.

- Ugyan ne játszd a hülyét Sammantha! – kiállt rám. A francba!

- A nevem Selena Gomez – húzzom ki magam. Nem tudom miért de a tagadás tűnik a legjobb módnak.

- Nem igaz. Én vagyok Selena! És kérem vissza az életemet!!! – kiálltja majd nekem esik. Mintha magammal viaskodnék. Mintha a személyiségem harcolna. Tépi a hajam, a ruhám. Mindketten az ágyra esünk. Próbálok menekülni a szoritásából de csak még jobban szoritja a karomat. Felsikitok. Igyekszem ellökni magamtól mire a nyakamra kulcsolja a kezét. Hirtelen amikor már úgy érzem megfulladok egy kar ragad meg és ránt el mellőle. A megmentőm ordibálni kezd amíg én levegőért kapkodok.

- Mi a franc volt ez? Normális vagy??!! – Justin szitkozódik és kérdőre vonja a szülöket akik értetlenül bámulnak a lányukra. Sarah átöleli őt.

- Annyira sajnáljuk! Kicsim mi ütött beléd? – kérdezi az arcát pásztázva. Kicsim??? Engem rég felpofozott volna.

- Justin – nézz rá könnyes szemmel. – Szeretlek. istenem! – sírni kezd. Összeszorul a torkom. – Ő az enyém volt. És te elvetted tőlem. Mindent elvettél tőlem! Add vissza! Add vissza az életemet!!!

- Miről beszélsz??? – rázza a fejét Justin. Még mindig mozdulatlanul állok. - Rátámadtál a barátnőmre! Jól vagy? – kérdezi tőlem megsimitva a karomat. Remegve bóllintok. Nem tudom felfogni mi történt. – Értem én hogy szomorú sorsa van de… Folytogatta őt! – mutatt rám miközben Davidéknek magyarázz. – a lányukat orvoshoz kéne vinni! Tűnjűnk el innen – ragadja meg a karom. Szó nélkül rohanunk ki a kocsihoz. David folyamatosan elnézést kér de Justin mintha meg sem hallaná. Dühöng. – Annyira sajnálom. Igazad volt nem szabadott volna idejönnünk. – túr a hajába.

- Jól  vagyok. – szállok be a kocsiba. Ahogy becsukjuk az ajtót úgy érzem így nem mehetek el.

- Bent hagytam a mobilomat – szállok ki. Hazudok. de úgy érzem látnom kell őt. Ennyivel tartozom neki. – Mindjárt jövök.

- Mi? Nem. Biztos hogy nem! Veszek neked egy újat. Oda nem mehetsz be! – üvöltözik Justin.

- Justin nyugodj le. Jól vagyok, oké? Egy perc és jövök. Várj meg itt. –meg sem várom a válaszát vissza megyek a házba. Természetesen a telefonom a kocsiban van de én még is a szoba fel veszem az írányt. David és Sarah a konyhában veszekednek ezért nem tűnik fel nekik hogy felmegyek a lépcsőn.

A sarokban kuporog. Sír. Ahogy belépek a szobába rám emeli a tekintetét.

- Sajnálom hogy neked estem – törli le a könnyeit és vele együtt a fekete szemfestékét is. – Csak…

- Tudom. Nézd. – sóhajtok.- Sajnálom hogy elvettem az életedet nem direkt volt. Tudom szemétségnek hangzik de nem. Nem akaom vissza adni. Most végre boldog vagyok.

- Nem csak hangzik. Az is. Szemétség. Nem igazságos én nem. Nem gondoltam komolyan.  Akkor aviharnál. Én nem gondoltam komoylan hogy utálom az életemet – én viszont nagyon is komoylan gondoltam aznap éjjel.

- Utáltad? Az életed tökéletes! – magyarázom.

- Csak azt hiszed. Van érnyoldala is ha híresség vagy.

- Kérdezhetek valamit? – bóllint. – Sarah és David milyenek veled?

- Nagyon aranyosak. Szeretnek engem és én is őket. És a húgaim is cukik – mosolyodik el. – Miért vágsz ilyen fejet?

- Velem nem voltak azok. Utáltak engem – rázzom meg a fejem.

- Tudom. Az életünk is megváltozott nem csak a testünk. Figyeltelek. Justin és én mielőtt elmentem. Vagyis mielőtt helyett cseréltünk, együtt voltunk de. Már nem szeretett annyira és én se őt. Csak martuk egymást. Halott volt a szerelmünk.

- Engem szeret. És én is őt. – ahogy kimondtam még saját magamat is megleptem. Sosem mondtam neki mennyire fontos nekem és úgy érzem hiba volt.

- Talán ez a jó oldala ennek az egésznek. Tudod nagyon sokat agyalok az emlékeimen. Szeretek így élni van egy srác, Dan. Iszonyat aranyos és kedvelem őt. Vannak barátaim a suliban – Meglep amiket mond. Nekem sosem volt senkim. – De esténként a koncertekre gondolok és vissza akarom kapni!

- Sajnálom de nem. Nem segíthetek. Nem is tudom hogy lehetne de nem is akarom. Túl sokat szenvedtem már. – potyognak a könnyeim. – Gyönyörű vagy. Én nem voltam.

- De az voltál. Sokkal több voltál mint aminek hitted magadat. – jól esik amit mond és talán egy kicsit még hiszek is neki. – Kérlek. Hagyj próbáljak ki valamit. – áll fel és felém forditja a tenyerét. – rakd ide a kezed.

- Nem – hátrálni kezdek. Úgy érzem elveszithetem amim most van ha összeérintjük a kezünket.

- Ne csináld ezt! Jogom van hozzá! Kérlek Sammy – nagyon régóta nem hívott így senki. Önzőségnek érezném ha nem tenném amkit mond. remegve érek hozzá a tenyeréhez. Félek. Borzasztóan félek hogy most mindent elveszíthetek. A családomat a szerelmemet. Félek hogy egy szöke egyszerű lányként ébredek majd fel…